Tényleg a műanyag a felelős „mindenért”, vagy másutt keresendő a döntő tényező?
Az európai civilizációt naggyá tevő hellén-zsidó-keresztény morál egyik legnagyszerűbb eszmetörténeti vívmánya az önelemző gondolkodás, a tudatosság. Amit az ókor filozófusai és prófétái, majd a hit tiszta képviselői tanítottak, azt végül a modern pszichológia is bizonyítja a maga eszközeivel: nemcsak a jellem, hanem a civilizáció, benne a technológia fejlődésének is az egyik legnemesebb mozgatója saját tetteink folyamatos ellenőrzése, az önvizsgálat. No de hogyan kerül a csomagolóipar és a környezetvédelem asztalára a lélektan „csizmája”? Úgy, hogy ma ahelyett, hogy magunkba néznénk, inkább keresünk egy bűnbakot – a műanyag képében.
Nélkülözhetetlen közellenség
Aki ma rákeres a ’műanyag’ és a ’környezetvédelem’ szavakra az interneten, azt fogja tapasztalni, hogy a média lényegében megtalálta (megtalálni vélte) a bolygó környezetszennyezésének egyik főgonoszát a műanyag hulladékok képében. Ezt a beállítást kétségkívül elképesztő, undorító és kétségbeejtő fényképek ezrei illusztrálják: horgászdamilban fuldokló fóka, ásványvizespalack-sziget az óceánon, nejlonzacskóhalmok a külvárosok járdáin, mosószerpalack-hegyek a szeméttelepeken – és a sor estig folytatható.
Nem vitás, hogy az utóbbi 30-50 év világgazdasági fejlődése és a népességszám gyorsuló emelkedése (1950-ben 2,5 milliárd, 2020ban már körülbelül 7,5 milliárd, 2050-re várhatóan 10 milliárd ember élt-él a Földön), következtében pedig a mindezzel járó fogyasztásbővülés a felhasznált műanyag mennyiségének óriási növekedését hozta. A műanyag nem véletlenül lett azzá, amivé: korunk talán leghatékonyabb, legsokoldalúbb, leggazdaságosabb alapanyagává, ami nélkül a mai fogyasztói világ egyszerűen elképzelhetetlen. (Lehet vitatni, hogy a mai fogyasztás- és növekedésközpontú kultúránk jó-e, fenntartható-e. De ezt az eszmei vitát bizonyára nem a csomagolóiparnak, hanem előbb bölcsészeknek és társadalommérnököknek kell megvívniuk.) Sőt, a jövőre vonatkozó összes becslés további növekedést jósol a műanyag-felhasználásnak: még ha az egyszer használatos termékek iránti igény csökkenni fog is, a tartós cikkek terén bővülni fog a kereslet.
40 ezer generáció is látni fogja
Még egy pohár is 50 évig velünk marad, ha nem jön a takarító; ha pedig az erdőszélre viszi valaki a speciális műanyag dobozt vagy hungarocellt (polisztriol-habot), az a takarítatlan (zöld-)környezetben akár millió évig is ott maradhat…
A környezetvédők aggályai tehát nemcsak jogosak, hanem okkal sürgetőek is. Az emberiség – azaz a fogyasztók – lélekszámának gyors és nagyarányú növekedésével olyan teher nehezedik a természeti környezetre és a mesterséges hulladékdepókra is, ami már középtávon, akár néhány évtizeden belül a mainál is súlyosabb problémákat okoz. Nincs több idő halogatni olyan globális és regionális-helyi érdekű intézkedéseket, amik a szemetelés, a kezeletlen hulladék-kibocsátás mennyiségének radikális csökkenését eredményezik.
Fogjuk meg, és vigyük vissza!
Eltüntetni vagy kezelni
Csakhogy ma a sürgetés mintha nem a kívánt célpontot találná el. A sajtó, a laikus közvélemény szinte kizárólag a műanyagok kivezetését követeli, és jelöli meg megoldásként. Ma a ’fenntarthatóság’ fogalma a (közösségi és nem szakmai) médiában elsősorban nem technológiai problémaként merül fel, hanem anyagválasztási szempontként. Vagyis a környezetért aggódó civil lakosság, sajtó és szervezetek gyakran nem a műanyaghulladékok hatékony visszagyűjtését, újrafeldolgozását, reciklálását szorgalmazzák, hanem egyszerűen és differenciálatlanul: az egyszer használatos műanyagok – röviden szólva – eltüntetését. E reduktív szemlélet életben tartja azt a tévedést, hogy az anyagféleség a hibás – nem pedig a bánásmód, amivel az anyagféleséget mi, fogyasztók kezeljük.
Tiltás helyett a legjobb lenne
Minden nyersanyag, így a csomagolóeszközök alapanyagának előállítása is környezetterheléssel jár, akár fából papírt, akár homokból üveget, akár kőolajból (petrolkémiai) műanyagokat gyártunk. A mezőgazdasági termesztés – akár ipari erdőt, akár kukoricaföldet gondozunk – fosszilisüzemanyag-meghajtású gépekkel, az eredeti élőhelyek feldúlásával, a vadállományra gyakorolt hatással, nem utolsó sorban vegyszerekkel termeszti a papír és egyes műanyagok alapanyagát, az üveg- és fémgyártás bányászattal és szintén jelentős kibocsátással jár. A legkevésbé szennyező alapanyaggyártás az, amikor hulladékból készül újrafelhasználható nyersanyag. Ha tehát például papírzacskók után sóhajtunk a nejlon helyett, akkor érdemes belegondolni: képes-e pótolni a műanyagot a papír, és hosszú távon jól járunk-e az ipari erdősítés erőltetésével? Ezért is volna nagyon fontos, hogy a hazai és európai jogalkotók ne kategorikus szabályzókkal – például teljes betiltással – kezeljék a műanyag egyszer használatos csomagolóeszközöket. Szerencsésebb volna a visszagyűjtés hatékonyságát, a lakosság edukációját, a fogyasztók szemléletformálását szolgáló intézkedéseket, érdekeltségi rendszereket életbe léptetni.
A műanyag történetesen az az alapanyag-féleség, ami a legjobban – általánosan 90%-os mérték felett – reciklálható. Vagyis a kortárs gazdasági-társadalmi, fogyasztási környezetben a világ egyik legjobb csomagolóanyagához úgy juthatunk hozzá, hogy nem kell(ene) minden kilójáért újra kőolajat bányászni és feldolgozni…
Mindig az emberi tényező
…csak vissza kellene vinni a szelektív gyűjtőbe a laptop mellett elhasznált egér műanyagházát, az öblítős flakont, a kábelt, az ételesdobozt, a műanyag evőeszközt és a többi egyszer használatos hulladékot. Nem az anyagféleséggel van a baj, hanem azzal, ha nem adjuk vissza az iparnak mint nyersanyagot, amikor az a bizonyos anyag hulladékká vált. Ha nem juttatjuk vissza, akkor valóban túlterheljük a hulladéktelepeket és a bolygó természeti környezetét.
Szóval, a döntő kérdés nem az, hogy jó-e a műanyag vagy rossz. A kultúra és a tudomány története végtelen számú példát tud arra, hogy nem az eszközeink – a vas, a nyíl vagy a kard, a puskapor, az atom vagy a képernyő – a problematikusak, hanem a helytelen használat. Ha a fogyasztói tömegek gáttalanul szemetelnek, ha az emberiség nem veszi a fáradtságot, hogy visszajuttassa az elhasznált anyagokat a feldolgozóiparba, akkor baj van és lesz. De ezt a bajt nem egy egyébként sikeres és alkalmas nyersanyag okozza, hanem a magatartásunk és a fogyasztói önkritika, tudatosság hiánya.
Forrás: EU-Stat
Kohout Zoltán
