Agyontetovált cigányvajdától és tudományos műhelyektől egyaránt kapott elismeréseket; volt már vezető politikusok és fegyverrel fenyegetett családapák testőre – most pedig egy új szemléletű biztonságtechnológiai eszközt fejleszt tudósokkal, mérnökökkel. Oláh Tibor, a PanCorp Kft. tulajdonosa életének negyedszázados időszakát zárta le azzal, hogy a megtakarításait egy saját cégbe fektette. Megkérdeztük tőle, miért.
Több, mint hit: Gondviseléssel az őrszázadig
Nem szokványos pályaív, hogy valaki biztonsági őrből elsőszámú politikusokat védő testőr, majd tehetős cégtulajdonos, végül innovatív biztonságtechnológiai logisztikai módszerek fejlesztője lesz.
Hogyan kezdődött?
– Érdekes, mert éppen a napokban, egyik este, ahogy a feleségemmel sétáltunk, egyfajta életciklus-lezáró beszélgetésünk volt. A fiunk érettségizik, a lányunk már cégünk operatív igazgatója, hamarosan bizonyos értelemben újra ketten maradunk: kirepülnek a gyerekek, akik eddig vitték a fókuszt… És persze azt is latolgattuk, hogy vajon végül mire fut ki az a fejlesztés és vállalati ambíció, amire 25 évünk megtakarításait feltettük. És ez részben válasz is a kérdésre: bár tanultam azt is, sosem voltam biztonsági őr. Mindig többet akartam.
Mit és miért?
– Nem biztonsági őr akartam lenni, hanem olyan ember, az az ember, aki megvédi mások életét. Akkor még megfogalmazatlanul az élt bennem, hogy az emberélet, az élet megóvását kell valahogyan szolgálnom. Szegény családból származom, ahol nem tudták finanszírozni a tanulmányaimat, de megtanultam, milyen egy kis községben, szerény körülmények között élni, lakni, kommunikálni. Érettségi után aztán egy évig tanítottam is a kisközségi iskolában, mert szükségem volt a tandíjhoz – a Miskolci Egyetem bölcsészkarára jelentkeztem.
A bölcsészkar nem annyira esik egybe a testőrködéssel…
– Hatéves koromtól sportolok, nemhogy nem akadály, hanem inkább az egész életemet elkísérő, jóleső érzés, hogy fizikai szinten nincs, ami megállítson. Először a testnevelési felsőoktatásba akartam jelentkezni, de pont abban az évben olyan szerencsétlenül estem egyet az iskolai tornaórán, hogy én, aki korábban soha nem sérültem meg, akkor komoly balesetet szenvedtem. A Gondviselés így terelt…
Hisz ebben? Hisz istenségben, felsőbb elrendelésben?
– Nem vagyok „hivatásos”, nem vallásosként hiszek, hanem úgy, mint egy nagy játék részese, aki érzi, tapasztalja a Gondviselést, teremtek és a teremtés része vagyok. Ez bizonyos értelemben több, mint a hit. Szóval, végül katona lettem, és nagyon élveztem: deszantos, felderítő lettem, ahol a testi erő, a kondíció alapvető, de élveztem azt is, amikor a testi-pszichikai határaimon túlra is eljuttatott a kiképzés. Aztán idővel egy 98 százalékban cigányokból verbuvált őrszázad vezetése volt a feladatom. Megtaláltam velük is a hangot, és nemcsak azért, mert gyerekkoromtól voltak cigány barátaim, hanem azért is, mert ők igazán érzékenyek arra, mi van a szemekbe írva. Az én szememben azt látták, hogy amit elhatározok, annak a végére járok, és kész vagyok vállalni bármit, őszintén. Nem is volt sosem verekedés vagy agresszió.
Romakoncert és 60 órás éberség
Mi volt a kulcs?
– A szeretet….
– Meglepődött?
Szeretem is, amit mondott, és meg is lepett, igen. És szeretném, hogy kifejtse.
– Én nem beszélek, hanem csinálom. Amikor a parancsnokok vagy az öregek kérték, utasították valamire a szakaszt, én azonnal úgy álltam fel, és csináltam, mintha nekem szóltak volna. Én tisztelem az Embert, szerettem a katonáimat is, nemhogy nem vagyok agresszív, hanem nyitott és barátságos vagyok. És lelkesedem! Ez a lelkesedés az, amitől akkor is és ma is követnek néhányan.
Szóval, katona és őr, testőr akart lenni. Hogyan lett az utóbbi?
– A katonaság után csak annyit tudtam biztosan, hogy valamilyen „military dolgot” akarok csinálni, de nem a honvédségnél. Elmentem hát az ORFK-ra, ahol biztonsági őri tanfolyamon személy- és vagyonőri képzést kaptam. De persze többet akartam, ezért nagy örömömre dolgoztam egy biztonsági cégnél Borsodban, ahol nemcsak tapasztalatokat nyertem, hanem kiváló képzést is kaptunk a különleges szolgálatok néhány magasan képzett szakemberétől. Így aztán 1998-ra, vagyis öt év alatt, önerőből olyan szinten lehettem, hogy az állami, a hivatalos állomány emberei mellé engem osztottak be az akkori egyik elsőszámú állami politikus testőrének. Erről többet nyilván nem mondhatok, mert a szakmánk egyik legfontosabb alapelve, hogy a testőr nem beszél. Számomra is az egyik legfontosabb erény a diszkréció. De annyi publikus – és ezt nagyképűség nélkül mondhatom, hiszen az eredményeinket ugyanúgy vállalnunk kell, mint a hibáinkat –, hogy a visszajelzések pozitívak voltak: ha ott voltam, tudták, hogy a „nagy ember” biztonságban van… Ám a legszívesebben olyan megbízásokat vállaltam, ahol gyerekes családok tagját kellett védeni.
Oláh Dominika operatív igazgató és Oláh Tibor egy iSaaac-platform vizsgálatánál
Laikusként azt hinném, ez maga a rémálom egy felelős testőrnek…
– Van, akinek az, nekem nem. Mindig is szerettem a gyerekeket, és kiválóan szót értek velük. Ezért is küldtek engem. Sokat viccelődtek is kedvesen a kollégák, hogy azért is küldenek engem, mert én vagyok a legértelmesebb és a legalacsonyabb is, tehát jó leszek „óvóbácsinak”.
Meg azt is gondolnám, hogy a közelharcot, sokféle fegyvernemet gyakorló testőrök éppen nem a kifinomult, gyengéd magatartást jelenítik meg…
– Tévedne. A testőrség nem, vagy döntően nem az erőről szól, hanem a magabiztosságról, a lélekjelenlétről. Egyszer rálőttek egy általam védett, szintén a gyerekivel együtt élő személyre. Napokig tartó, feszült helyzet alakult ki. Én 60 órán át nem aludtam, egyfolytában éber kellett legyek, hogy tudjam, mit kell tennünk, ha az incidens megismétlődik. Közben nem éreztem fáradtságot, mert arra is kellett ügyelnem, hogy nyugalmat, határozott biztonságérzetet közvetítsek a család, különösen a gyerekek felé. A végeredmény: sikeres küldetés, kimerültség, kórház.
Egy másik alkalommal egy 15 ezer rajongót összehozó roma koncerten voltam az őrzés vezetője. Amikor láttam, hogy a tömeg fenyegetheti a színpadot, kialakíttattam egy védősávot, előrehozattam a gyerekeket és az édesanyákat, akik még örültek is, hogy közelebbről látják Bódi Gusztit. Folyamatosan sétálgattam a védősávon, és barátságos, de éber szemmel figyeltem, szólongattam őket. A gyerekeket és a nőket pedig tiszteletben tartották a rajongók; csupán egyetlen hőzöngő alakkal volt kisebb gond, akit magam emeltem ki, és vittem hátra a tömegből. A végén egy hatalmas testalkatú, agyontetovált cigány srác lépett oda és lehajolt hozzám, a tarkómnál megragadva barátságosan összekoccantotta a homlokunkat, és azt mondta: te voltál a legjobb tesó…!
Új válasz régi kérdésre: emberarcú technológia
Azért mindehhez képest bizonyára nagy váltás a személybiztonság és a vagyonvédelem az ipari környezetben.
– Persze, alapvetően nagy, de egy szempontból még sincs különbség. Ez pedig a lyukak, a hézagok megtalálása a biztonság rendszerében. Mindig meg kell és lehet találni a rendszeren azt a felületet, ahol az sérülékeny, védtelen, adathiányos. Idővel elegem lett a testőrködésből, a közvetlen személyvédelemből. Olyan életet akartam élni a 25 ilyen év után, ahol nincs napi 24 órában bekapcsolva a mobilom.
Nem volt nehéz lejönni egy ilyen hivatásról?
– Egy-két pillanatban nehéz volt. De rájöttem, hogy nem tudok mindenkit megmenteni, nem tudok elmenni mindenhová, ahová hívnak. Lejött „odafentről” egy „üzenet”, hogy nem szabad kényszeresen csinálni semmit. Magától senkit nem lehet megvédeni, egyébként pedig mind meg vagyunk védve.
Volt ezek szerint egyfajta küldetéstudata?
– Igen, biztosan volt! És amikor elkezdtem azon gondolkodni, mit fogok csinálni, rájöttem, hogy voltaképpen mindig is fejlesztettem: mindig is az érdekelt, hogyan lehet egy rendszert kialakítani, hatékonyabbá, emberközelibbé tenni. Hogyan tudok a világon javítani azon a szakterületen, amit ismerek. És hogy mindezt hogyan tudom egy tárgyban megjeleníteni. Így jött az iSaac. Annak éppen az a lényege, hogy méltányosan, elegánsan, ugyanakkor intelligensen és adatközpontú technológiával kezeli mindazokat a problémákat, amik az iroda-, raktár- vagy gyárépületekben, vagyis bármilyen középületben előfordulhatnak a be- és kiléptetés során. Egyébként ez számomra anynyira nem volt karrier- vagy pénzkérdés, hogy az első modult ingyen oda is ajándékoztam egy baráti cégnek, ahol először használták.
Ha azzal kezdtük, hogy már fiatalon is az emberi életminőség felől nézte a szakmáját, akkor ebből a szempontból mi mondható el az iSaac-ről?
– Én alapvetően abban hiszek, hogy minden generációnak meg kell találnia a maga szavait, a maga eszközeit azokra a problémákra, amiket örököl az előző korosztályoktól. Lehet, hogy korábban az volt a cél, hogy a biztonsági őr tudjon ezt-azt a beavatkozásról, és tudjon intelligensen kommunikálni. Ma már, ha mindez megvan is, kevés. Ma már képes rá a technológia, hogy ellenőrizze a belépő személyén túl a testhőjét, az esetleges alkoholfogyasztást, a testsúlyt – ami kilépéskor az esetleges lopást segít elhárítani – vagy bármi mást, sőt, mindezeket az adatokat jogszerűen, hosszú távon tárolni. Mindez nemcsak az objektumot irányító menedzsmentnek nagy segítség, hanem az adott személynek is. Hozzásegítheti, hogy – ha nagyon emelkedetten akarom megfogalmazni – hatékonyabb, lojálisabb, fegyelmezettebb, együttműködőbb legyen, akár olyan önismereti pluszt is nyújthat számára, amivel önmagához is közelebb kerülhet.
Amivel tréningezheti magát arra, hogy minden reggel, munkába álláskor megfelelő állapotban legyen, mert ezzel értéket teremt, és ez számít. Egyébként meg olyan ez is, mint egy túlélőkés vagy egy törölköző. Önmagában csak egy tárgy, ami számos funkcióval ruházható fel. Egy törölközőt használhatsz borogatásra, vallatásra, takarónak vagy strandon a fűre teríteni. Az iSaac megjelenítője is csak egy fém platform, ami lehet egyszerű beléptető kapu, de lehet egy sor kétoldalúan hasznos adat előállítója, kezelője: egy új ügyfélkapcsolati szemlélet jelképe. Egy eszköz, amivel a bizalom új szintjére léphet a munkahelyi közösség.
Milyenek a visszajelzéseik?
– Talán nem bántódnak meg a tudományos körökben mozgó barátaim, ha azt mondom: ugyanolyan jóleső visszaigazolás az egyetemi kutatók, tudományos közösség pozitív visszajelzései, mint annak idején, azon a bizonyos koncerten a kigyúrt cigány srác gesztusa. A Gondviselés nem mondja meg, mit tegyek, de amit teszek, amiért lelkesedem, annak az útját jól megvilágítja – ezt érzem. Én is azon dolgozom most, amire utaltam: hogy egy célnak új kereteket adjunk. Tíz-húsz év múlva majd jön valaki más, aki leváltja, amit mi most fejlesztünk, és ugyanennek a célnak ad egy új értelmezést, új technológiát, új inspirációt.
Az iSaac-nek alapvetően a biztonságtudatosság az alapja, a magja. De számomra a fejlesztés kihívás, aminek a célja az volt, hogy olyan terméket adjak a világnak, ami a hasznára van, és úgy vezessük be, hogy az emberek szeressék. Értük, nekik, együttműködően.
Kohout Zoltán
