Tavaly Münnich Dénes nyomdaipari mérnök, a Transpackban is gyakran idézett LUPE Magazin szerkesztője kapta a papír- és nyomdaipar egyik legrangosabb szakmai elismerését, a Lengyel Lajos díjat. Kollégánktól azt kérdeztük, hogyan lett majdnem agrármérnökből végül nyomdász, lapszerkesztő, ma pedig számos izgalmas kezdeményezés elindítója.
MÜNNICH DÉNES A NYOMDAIPARI ÉVEIRŐL, A LUPE MAGAZINRÓL, A PRINTCIKLIRŐL ÉS A SKANZEN NYOMDÁJÁRÓL
Együtt élni és haladni a nyomdatechnológia fejlődésével
Amikor a 90-es évek első felében újságíró-gyakornok lettem, még ólombetűkkel is szedtek a nyomdákban, hasonlóan, mint a 15. században Gutenberg könyveit. Ma viszont, ha ezt a beszélgetést a mobiltelefonról egyből betöltöm egy laptopba, onnan az applikációval tisztázott szöveg szinte egyenesen mehetne a digitális nyomdagépbe, amibe már nyomólemez, film sem kell. Ön ezt a folyamatot közelről, nyomdamérnökként nézte végig. Mit szól a fejlődéshez?
– Amikor elkezdtem a pályám, még magas-, mély- és az ofszetnyomtatás létezett. Az első munkahelyemen viszont már nagyon korán, a 80-as években nagy nyitottság volt a nyugatról lassan beáramló új technológiákra. Nem a nyomdaiparba készültem, hanem a mezőgazdaságba, agrármérnök szerettem volna lenni.
Miért? A szántókhoz nincs annyira közel a nyomdaüzemek világa. Családi hagyomány?
– Nem, mert inkább orvos család vagyunk. Édesapám és nővérem is az volt, én viszont nem akartam orvos lenni. A biológia viszont érdekelt, így jött az ötlet az agráriumra. De még csak nem is az állatorvosi szak érdekelt, hanem a növényekkel, növénytermesztéssel foglalkozó agronómia. Aztán végül nem sikerült a felvételi. Így szülői tanácsra a második hobbim és szenvedélyem, a fotózás miatt a debreceni szakmunkásképzőbe nyomdai fényképész szakra jelentkeztem érettségi után. Ott nagyon megszerettem a szakmát, így egyenes út vezetett a Könnyűipari Műszaki Főiskola nyomdaipari szakára. Szakmai gyakorlataimat a debreceni Alföldi Nyomdában töltöttem, és 1981-ben diplomáztam.
A jelek szerint nem bánta meg, hogy a nyomdászat felé terelődött.
– Nem. A Révai Nyomdánál, ahol technológusként kezdtem pályafutásom, Szilágyi Tamás műszaki igazgató irányítása alá kerültem, aki lelkesen kereste az innovatív, újszerű megoldásokat. Még külön kutatólaboratóriumot is berendezett az üzemben, ahol már akkor nyomtattunk ofszet technológiával fóliára. A hagyományos kéziszedés mellett pedig a fényszedéssel is megismerkedhettem. Szerettem volna a repro-területen folytatni a pályafutásomat, de akkor hívtak be katonának. A leszerelésem után pedig a grafikai, gyártás-előkészítési részlegre térhettem vissza. Később más nyomdákban dolgoztam különböző területeken, valamint a Földtani Intézet házinyomdáját is vezettem. Ezután ismét Szilágyi Tamás mellé kerültem, aki két társával megalapította a Mesterprint nyomdát. Később onnan eljöttem, és egy évet próbálkoztam újságírással, mígnem 2001-ben megalapítottam a LUPE Magazint.
Nagy ív
– És hogy a kérdésére is válaszoljak: valóban együtt haladhattam a nyomdaipari technológiák fejlődésével és hazai megjelenésével. Ez utóbbi a 90-es évek után bontakozott ki. Hogy a technikai fejlődés minden esetben jó-e, beválik-e, az sok szempontból értékelhető, és nem mindig egyértelmű. Amikor például megjelent a digitális nyomtatás, sokan rögtön fogadtak volna rá, hogy el fogja törölni a hagyományos eljárásokat. Aztán kiderült, hogy az ofszetnyomtatás azért nem megy ki a divatból olyan gyorsan, és hogy az új technológiák nem minden esetben voltak a kezdetben szebbek, jobbak és gazdaságosabbak, mint a hagyományosak.
A CD kapcsán is lelkesedett a zenei szakma és a vásárlók, hogy a nehézkes bakelittel szemben még autóban is hallgatható. Majd rájöttünk, hogy a vinil barázdái szebb és eredetibb hangon adják vissza a zenét.
– A nyomtatásban inkább egymást kiegészítő technológiákról van szó a korszerű és a hagyományos megoldások terén. Kezdetben nem minden kis nyomdának volt pénze megvásárolni egy-egy drágább digitális eszközt, ráadásul nem is érte volna meg egy kisebb ügyfélkörre a drága beruházást vállalni. Az iparban töltött évtizedek alatt volt alkalmam kiállításokon, szakmai rendezvényeken, tanulmányutakon látni az új technikai eszközök és technológiák fejlődését, átfogó képét. Így amikor elkezdtem a saját – kezdetben másodmagammal, majd később egyedül szerkesztett – LUPE Magazin kiadását, akkor is ezt a széles képet igyekeztem átadni.
Kis nagyító, tág látkép
Hogyan jött a LUPE neve, ötlete?
– A LUPE a nyomdában használt kicsi, sokszor összehajtható (innen az E-betű megfordítása a magazin címében) nagyító, amit manapság már csak leginkább a gépmesterek, korábban pedig fényképészek, retusőrök, montírozók is használtak többek között a munkájukhoz. A nyomdai évek végén egy évig voltam Print & Publishing kiadó szerkesztőségének a tagja, így kóstolhattam bele az újságírásba. Nem volt könnyű a szakmából érkező szakemberként átvenni a média szemléletét, de aztán beletanultam. Azt hiszem, hasznomra volt ebben, hogy sok más kollégámmal ellentétben én sosem szakosodtam egyetlen, szűken vett szakterületre, nem mélyedtem el egyetlen szegmens szakmai világában. Így viszont mindenre volt annyi rálátásom, hogy ha bármilyen műszaki, technológiai probléma volt, abban és egyben a rendszer egészét érintő megoldásban tudtam közreműködni. Ez az átfogó szemlélet sokat segített, amikor egyetlen lapban többféle témáról gyűjtöttem anyagot, és írtam róla cikket.
Mi adta a LUPE tematikáját?
– Igyekeztünk a nagyon régi, tradicionális nyomdaipari gépekről, megoldásokról ugyanúgy írni, mint a legkorszerűbbekről. Emellett azonban a tipográfia, a színhasználat pszichológiája, a csomagolás- és a grafikai tervezés világa és számtalan más szakmai téma szerepelt a lapban, gyakran külföldi forrásoktól érkező anyagok fordításával együtt. A lapban volt galéria oldalpár, ahol számonként egy-egy művészt és az alkotásait mutattuk be. Gyakorta más-más papírral és nyomdai eljárással készültek az oldalak, hogy az olvasó közvetlenül kapjon képet a nyomdatechnika lehetőségeiről. Alapelv volt ugyanis, hogy bár szakmai közönségnek szólt elsősorban a magazin, azért a laikus érdeklődők is találjanak benne érdekességet.
Párbajtőr, „nyomdatricikli”, „skanzennyomda”
Mit csinál mostanában?
– Sportolok. Ez is biztosít egyfajta fiatalos benyomást: gyermekkorom óta párbajtőrözök. Nemrég még a veterán magyar válogatott tagjaként a korosztályomban két senior világbajnokságon is részt vettem: Debrecenben és Stralsundban.
Jó pár évvel ezelőtt volt, hogy harmadmagammal elindítottuk Vecsésen a Nyomdaipari Múzeum és Nyomdagalériát. Anyagi és üzemeltetési nehézségek miatt nem volt tartós a projekt. 17 év folyamatos megjelenés után a LUPE Magazin már nem volt finanszírozható. 2018-ban grafikus barátommal, Flórián Gáborral, létrehoztunk egy szabadidős, közösségi alkalmakra szóló klasszikus nyomdászatot bemutató vállalkozást – így született meg a PrintCikli projekt. Ez egy 140 éves Lipcsében készült muzeális tégelysajtó, egy veterán tricikli és kettőnk együttese. A gépet működőképes állapotban vásároltam Németországban, csak a festékezőmű gumihengereit és néhány kopó alkatrészt kellett újragyártatni. Természetesen tisztítani és olajozni is kellett a szerkezetet, mert 1974-ben működött utoljára, majd egy garázsban pihent 44 éven keresztül.
A PrintCikli különböző céges- és közösségi rendezvényeken terjeszt ismereteket és okoz maradandó élményt az érdeklődőknek és a nyomtatásba bevont résztvevőknek. Az eseményekre egyedi grafikai terveket készítünk, amelyekből a rendezvények helyszínein készülnek a nyomatok. A tégelysajtóval többféle nyomatot, például akcidenciát, könyvjelzőt, képeslapot, poháralátétet is készíthetünk vele a közönség örömére, aktív közreműködésükkel, ami a PrintCikli Facebook oldalán is követhető.
A közelmúltban dr. Cseri Miklós, a Szentendrei Skanzen főigazgatója kért fel szakértőnek. Az Erdély Tájegység kialakításakor egy 1910-es évekbeli marosvásárhelyi nyomda épületét rekonstruálták, amelyben korhű működő nyomdaüzem létrehozása volt a feladat. A megnyitó óta itt is tartok bemutatókat, szakmai előadásokat. Ezen a helyszínen is lehet kisméretű nyomatokat készíteni az „élő” történelmi nyomdában. Itt a helyi Múzeumok Éjszakájának már hagyományos eleme lett a „Hirsch-nyomda” bemutatója.
Nemrég kitüntették a szakmában rangos Lengyel Lajos díjjal. Mit szólt az elismeréshez?
– Nagyon örülök neki. Ez a díj a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület két legnagyobb hazai szakmai elismerésének egyike, amit az ágazat a szakmai kultúra fejlesztéséért, és az egyesületen belüli közösségépítő aktivitás elismeréseként adományoznak.
Kohout Zoltán
Fotók: Münnich Dénes
