Bármi, ami segít az emberiségnek megoldani a „műanyag problémát”, annak jó dolognak kell lennie, igaz? Sajnos a környezeti kérdések soha nem ilyen egyszerűek. A bolygót nyilvánvaló módon segítő cselekvéseknek néha komoly hátrányaik vannak, és más módon is kárt okozhatnak. Fontos, hogy a maga komplexitásában vizsgáljuk a dolgokat, hogy megértsük, a „környezetbarátnak” tartott dolgok valóban több hasznot hoznak-e, mint amennyit esetleg ártanak.
„Környezetbarát műanyag”, az összefoglaló kategória
A köztudatban tévesen úgy él, hogy a „környezetbarát műanyag” egyfajta anyagot jelent. Pedig a helyes megközelítés az, ha egy gyűjtőfogalomként tekintünk rá. Ha kibontjuk ezt az összefoglaló kategóriát, akkor az alábbi (mű)anyagokat találjuk benne:
- Bioműanyag (PLA-politejsav vagy PHA – polihidroxi-alkanoát). Előbbi természetes anyagokból, például cukornádból vagy kukoricakeményítőből készül. Utóbbit pedig mikroorganizmusok állítják elő.
- Adalékanyaggal lebomló. Ezek a műanyagok normál petrolkémiai termékekből készülnek, olyan adalékanyagokat tartalmaznak, amelyek gyorsabb lebomlást okoznak fény és oxigén jelenlétében.
- Eco/újrahasznosított műanyagok. Ipari üzemben újrafeldolgozható és más hasznos termékké alakítható, hagyományos műanyagok. Az újrafeldolgozás történhet mechanikus és kémiai úton is.
A fentiekből jól látszik, hogy a „közös halmaz” ellenére alapjaiban nagyon eltérő, különbözően viselkedő és a környezetet másként terhelő anyagokról van szó.
Mennyire tekinthetőek környezetbarátnak a biológiailag lebomló, komposztálható és bioalapú műanyag termékek?
Az előzőekben taglaltuk a bio- és fosszilis alapú, illetve a biológiailag lebomló és komposztálható műanyagok közötti különbségeket. Látható, hogy számos keresztvariáns fordulhat elő, ugyanis a biológiailag lebomló vagy komposztálható műanyagok előállíthatók bio- vagy fosszilis alapú nyersanyagokból, illetve a bioalapú műanyagok tervezhetők úgy, hogy komposztálódjanak vagy biológiailag lebomoljanak, de úgy is, hogy ne.
A táska (vagy bármely más termék) ökológiai lábnyomának két legfontosabb szempontja, hogy felhasználjuk-e újra, és ha igen, akkor hányszor. Melyik táska a leginkább fenntartható? Ez valójában attól függ, hogy hányszor használják, és mennyire körültekintően kerül ártalmatlanításra, amint a hasznos élettartama lejár.
Tehát melyik műanyag táska a legjobb megoldás? Nincs egyszerű válasz. Az „életciklus-elemzés” elnevezésű módszer egyfajta alapvető útmutatót kínál a különféle műanyagból készült táskák környezeti hatásának bemutatásához is. Azt vizsgálja, hogy mennyi energiát használnak fel, és hány környezeti hatásért felelős egy termék életének minden szakaszában. Nagyvonalakban kijelenthető, hogy a hosszabb élettartamú táskák nehezebb anyagokból készülnek, ezért több erőforrást használnak fel a gyártásban, és ezért nagyobb környezeti hatásuk van.
Ez a különféle típusú műanyagokról folytatott vita nem csak arról szól, hogy milyen típusú táskát használnak az emberek, például bevásárlás során. Hiszen az üzletekben vásárolt legtöbb termék saját műanyag burkolatába vagy fóliájába van csomagolva. Vagyis a „műanyag-kérdés” messze túlmutat a „táska-kérdésen”, természetesen nem lebecsülve annak jelentőségét.
Tesztelés földön, vízen és levegőben
A Plymouthi Egyetem munkatársai öt különböző típusú műanyag hordtáskát hasonlítottak össze hosszú távú tengeri, légi és földi tesztelés során. A „tesztalany” egy oxo-biodegradációs, egy biológiailag lebomló, egy komposztálható, egy nagy sűrűségű polietilén és egy hagyományos műanyag táska volt. Az Environmental Science and Technology folyóiratban megjelent tanulmány szerint a komposztálható alapanyagú táska három hónap elteltével teljesen eltűnt a tengeri környezetben, de a kutatók szerint további munkára van szükség a bomlástermékek megállapításához és az esetleges környezeti következmények mérlegeléséhez.
Sokak számára meglepetést okozott a táskák föld alá temetésének eredménye. Ugyanis a három évvel az eltemetés után kiásott, „biológiailag lebomló” táskák alkalmasak lettek volna a bevásárlásra, hiszen a teherbíró-képességük megmaradt. A komposztálható táska az eltemetés után 27 hónappal jelen volt a talajban, de bevásárlással tesztelve nem tudta megtartani a súlyát szakadás nélkül.
A tanulmány összességében megállapította, hogy nincs egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a biológiailag lebomló, oxo-biodegradációs és komposztálható anyagok környezeti előnyöket kínálnának a hagyományos műanyagokkal szemben, és a mikroműanyagokká történő széttöredezés lehetősége további aggodalomra ad okot.
Egy másik, érdekes eredménnyel zárult kutatást 2018-ban, a Dán Környezetvédelmi Ügynökség végezte. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a műanyagból készült bevásárlótáskák környezetbarátabbak, mint a papírból, bioműanyagból és pamutból készült alternatívák – még akkor is, ha csak egyszer használják őket. A nulla környezeti hatás elérése érdekében a pamuttáskát 7100-szor, a bioműanyag zacskót pedig 42-szer kell(ene) újrahasznosítani. Vizsgálat alá vontak a táskák gyártásától az ártalmatlanításig minden eljárást. A táskákat összességében 15 különböző környezeti hatásmutató alapján értékelték.
Az új műanyag termékek ártalmatlanításával kapcsolatos kérdések
Az elsődleges szempontnak a műanyaghulladék képződés megelőzése és csökkentése kellene, legyen. Ehhez képest a műanyaghulladék mennyisége világszerte továbbra is növekszik. Kétségtelen, hogy sok esetében a műanyagok jelentik a jó megoldást. Nem lehet azonban más a cél, mint a körforgásközpontú tervezés és használat. Gondoskodnunk kell arról, hogy a műanyagok sokkal nagyobb mértékben legyenek újrafeldolgozhatók vagy lebonthatók.
A bioműanyagok környezetvédelmi szempontból jó tulajdonsága, hogy általában komposztálhatók: természetes anyagokká bomlanak, amelyek szennyezési kockázat nélkül keveredhetnek a talajjal. Néhány bioműanyag hetek alatt lebomolhat. Az általuk tartalmazott kukoricakeményítő molekulák lassan felszívják a vizet, megduzzadnak, aminek következtében apró töredékekre bomlanak, amelyeket a baktériumok könnyebben emészthetnek. Sajnos nem minden bioműanyag komposztálódik könnyen vagy teljesen, és egyesek mérgező maradványokat vagy műanyagdarabokat hagynak maguk után. Némelyek csak magas hőmérsékleten bomlanak le ipari méretű, települési komposztálókban vagy emésztőkben, vagy biológiailag aktív hulladéklerakókban.
Az újrahasznosított műanyagokkal két probléma van. Először is, az újrahasznosított műanyagból általában nem ugyanazokat a tárgyakat készítik a következő alkalommal. A régi újrahasznosított műanyag palackokból nem új műanyag palackok készülnek, hanem alacsonyabb minőségű termékek, például műanyag padok és kerítésoszlopok. Másodszor, nem feltételezhető automatikusan, hogy az újrahasznosított műanyagok jobbak lesznek a környezet számára, hacsak nem tudjuk, hogy nettó energia- és vízmegtakarítással, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának nettó csökkentésével vagy valamilyen más általános előnnyel jár a környezet számára. Jó ötlet a műanyaghulladékot összegyűjteni és új dolgokká alakítani, de mi van akkor, ha a műanyag összegyűjtése és újrahasznosítása hatalmas többlet energiát igényel – még akkor is, mint vadonatúj műanyag termékek gyártása?
A probléma nem a műanyag használatával van. A probléma a műanyaghulladék kezelésével és a műanyag táskák és zacskók gyűjtésével van. A nem lebomló műanyag zacskók újrahasznosíthatók.
Kihívások és lehetőségek az új műanyag termékekkel kapcsolatban
Egyre szélesebb körben végeznek világszerte a biológiailag lebomló műanyagokkal kapcsolatos kutatásokat. Ha a tudósoknak sikerül megtalálniuk azt a metódust, amelynek segítségével a műanyagok normál körülmények között is könnyen lebonthatóvá válnak (ideértve az óceánt is), ez igazi áttörést hozhatna a műanyagszennyezés elleni küzdelemben.
Többen azon a véleményen vannak, hogy szerencsésebb lenne a termékek „biológiailag lebomló” helyett, „biológiailag lebontható, de csak bizonyos szigorú feltételek mellett” módon címkézni. Úgy vélik, a megszokott, rövidebb elnevezés arra ösztönzi az embereket, hogy gondoljanak a műanyagra, mint eldobható anyagra. Ez pedig az „egyszer használatos” mentalitáshoz való visszatérés kockázatát hordozza magában. Azt a megközelítést javasolják, hogy tekintsünk a műanyagra, mint egy hihetetlenül értékes anyagra, amit csak akkor szabad felhasználni, ha feltétlenül szükséges.
Bioműanyagok előállításánál jogos kérdés az alapanyagok ügye is. Jelenleg évente nagyságrendileg 270 millió tonna műanyag kerül előállításra. Abban az esetben, ha ez a műanyag-mennyiség kukorica alapú forrásokból származna, hozzávetőlegesen 715 millió tonna kukoricára lenne szükség. Ez a mennyiség közel kétszerese, a világ legnagyobb kukoricatermelője, az USA által egy évben megtermeltnek. Ezért ez az élelmiszer-ellátás vonatkozásában idézne elő nem kívánatos állapotot.
Czékus Mihály
