FENNTARTHATÓSÁG, FUNKCIÓ VAGY CSAK OPTIKAI TUNING?
Üdv a csomagolás paradoxonában. Kevés ipari terület kerül annyiszor a környezeti aggályok kereszttűzébe, mint a csomagolás. A fogyasztói szemmel sokszor feleslegesnek tűnő csomagolás másik oldala a termékvédelem, az élelmiszerpazarlás megelőzése, a logisztika optimalizálása – és nem utolsó sorban az információk átadása. Vajon fenntartható lehet egy ilyen sokrétegű funkcionális rendszer? Vagy valóban igazuk van a csomagolást bűnbakként ábrázoló hangoknak?
Mit jelent egyáltalán a fenntartható csomagolás?
A fenntarthatóság fogalma egyszerre tudományos, technológiai és emocionális töltetű. A környezetvédő szemlélet szerint a „zöld” csomagolás lebomlik, nem hagy nyomot, és leginkább nem is kell. A szakmai oldal ezzel szemben rendszerszinten gondolkodik: életciklus-elemzés, anyaghasználat, logisztika, energiafelhasználás és hulladékkezelhetőség együttesét vizsgálja. A fogyasztó pedig praktikumot, megbízhatóságot és elérhető árat vár el, miközben szeretne „jól dönteni”.
Ne felejtsük el, hogy csomagolás nélkül a termék kiszolgáltatott: megsérülhet, megromolhat, elveszítheti piaci vonzerejét. A megfelelő csomagolás meghosszabbítja az eltarthatóságot, csökkenti az élelmiszerpazarlást – ami sokszor nagyobb környezeti terhet jelent, mint maga a csomagolás. Emellett informatív, marketingfunkciókat is ellát, ami a versenypiacon nélkülözhetetlen.
A műanyagot gyakran tekintik fő ellenségnek, holott ez nem feltétlenül igaz: létezik belőle újrahasznosítható, sőt bioalapú is. A papír és karton természetesebbnek hat, de korlátozottan alkalmas például zsírillékony termékek védelmére. Az üveg többször hasznosítható, viszont nehezebben szállítható és energiaigényes. A komposztálható anyagok csak megfelelő infrastruktúrával érik el az várt hatásukat.
Greenwashing vagy valódi megoldás?
Előítéletek helyett célszerű rámutatni a zöldmarketing veszélyeire és a hiteles tanúsítások fontosságára: mitől lesz egy csomagolás „valóban zöld”, mi a különbség az ökoblabla és a tanúsított teljesítmény között, és milyen hatásokat várhatunk az EPR és PPWR rendeletektől?
A zöld rendeletek a csomagolások környezetterhelését hivatottak csökkenteni. Céljuk, hogy egységes keretet adjanak a csomagolóanyagok újrahasznosíthatóságára, minimalizálják a felesleges csomagolást, és előírják a gyártók számára a teljes életciklus figyelembevételét. Szigorúbb követelményeket támasztanak az újrahasznosítás arányára, az anyaghasználatra és az újrahasználati rendszerek elterjesztésére is – ezáltal hozzájárulhatnak a greenwashing visszaszorításához és a valóban környezettudatos csomagolási gyakorlatok elterjedéséhez.
Tudtad, hogy mi az a greenwashing?
A greenwashing (zöldre festés) azt a megtévesztő gyakorlatot jelenti, amikor egy cég vagy márka környezetbarátnak tünteti fel magát anélkül, hogy valós, érdemi lépéseket tett volna a fenntarthatóság érdekében. A csomagolás terén ez megjelenhet zöld színek, levelek, „bio”, „ökobarát”, „környezetkímélő” szlogenek használatában anélkül, hogy mögöttük valódi, hiteles tanúsítás vagy környezeti teljesítmény állna.
Hogyan ismerheted fel?
Kérdezd meg: Újrahasznosítható vagy ténylegesen újrahasznosított? Van hozzá hivatalos tanúsítvány? Valóban kevesebb anyagot használ, vagy csak másképp néz ki?
Az élelmiszeriparban különösen élesen jelenik meg a zöldre festés kérdése. Számos márka alkalmaz zöld színvilágot, természetes képi világot és olyan kifejezéseket, mint környezetbarát vagy ökocsomagolás – ám ezek mögött gyakran nincs valós teljesítmény. Például egyes snackgyártók papírosnak tűnő csomagolása belül valójában több rétegű, nem újrahasznosítható laminátumot rejt. Ugyanakkor vannak jó példák is: egyes tejtermékgyártók áttértek egyrétegű, monomaterial műanyag kupakokra és újrahasznosítható tégelyekre, valamint feltüntetik az újrahasznosítás módját is a csomagoláson. A valódi megoldások nemcsak a csomagolóanyag-választáson múlnak, hanem a gyártói transzparencián és a fogyasztói edukáción is.
A szakmai kompromisszumok és a gyakorlat egyensúlya?
A csomagolástechnológia egyik legnagyobb kihívása, hogy a különböző – gyakran egymásnak ellentmondó – szempontok között kell egyensúlyt teremteni. A szakmai kompromisszumok nem ritkán azt jelentik, hogy a tökéletesen újrahasznosítható anyag helyett egy kevésbé környezetbarát, de a termék biztonsága szempontjából elengedhetetlen megoldás mellett döntenek. Ilyen például a gázbarrier rétegek alkalmazása a vákuumcsomagolt húsoknál vagy az aromazáró fóliák a kávéiparban. A kávéknál ugyanis – épp az aromazárás végett – a speciális fóliák jellemzően több rétegből épülnek fel: a külső réteg (például PET vagy BOPP) mechanikai védelmet nyújt, a középső réteg – gyakran alumínium vagy EVOH (etilén-vinil-alkohol) – szolgál gátként az oxigén és az aroma kiáramlása ellen, míg a belső PE (polietilén) vagy CPP (kicast polipropilén) réteg a hegesztést és a termékkel való közvetlen érintkezést biztosítja.
Ez a kombináció hosszú ideig garantálja a kávé frissességét és ízprofilját, ugyanakkor nehezen újrahasznosítható, mivel a különböző anyagok leválasztása ipari körülmények nélkül nem megoldott. A húsoknál is hasonló az elv: a vákuumcsomagolásnál a cél a mikrobiológiai romlást okozó oxigén kizárása és a termék színének, frissességének megőrzése. Ezek a csomagolások jellemzően koextrudált több rétegű fóliák, melyekben a fő barrier szerepet az EVOH (etilén-vinil-alkohol) látja el. A rétegrendben megtalálható még a poliamid (PA), amely nagy szilárdságot és áttetszőséget biztosít, valamint a polietilén (PE) réteg, amely a hegeszthetőséget és a belső kontaktot garantálja. A vákuumcsomagolás révén az oxigéntartalom minimálisra csökken, így jelentősen lassul az oxidáció és a baktériumok szaporodása, meghosszabbítva a termék eltarthatóságát.
Ezek a kompromisszumok azonban nem feltétlenül hátráltatják a fenntarthatóságot, ha átgondolt tervezéssel, megfelelő kommunikációval és utólagos anyagkezeléssel párosulnak. A gyakorlatban gyakran az egyszerűbb, jól szeparálható monomateriálok vagy az újrahasználható rendszerek bizonyulnak a leghatékonyabbnak – de csak akkor, ha a fogyasztók is hajlandók együttműködni, és a gyűjtési rendszerek adottak hozzájuk.
Nem a csomagolás, a gondolkodás a kérdés. Tehát a dilemma nem az, hogy lehet-e fenntartható a csomagolás, hanem az, hogyan gondolunk-e rá. Funkció vagy felesleg? Teher vagy eszköz? A fenntarthatóság nem tiltással érhető el, hanem tudatos, rendszerszintű tervezéssel, szakmai kompromisszumok és valódi fogyasztói edukáció által.
5 kérdés, amit tegyél fel, ha zöld csomagolással találkozol!
• Tényleg újrahasznosítható, vagy csak annak tűnik? Van-e rajta hivatalos újrahasznosítási jelölés, esetleg van-e lehetőség külön a gyűjtésére?
• Bioalapú vagy komposztálható? Ha igen, akkor ipari körülmények között bomlik le vagy otthon is? A kettő ugyanis nem ugyanaz.
• Egyrétegű vagy laminált? A monomateriál csomagolás újrahasznosíthatóbb, míg a rétegzett anyagok szétválasztása ipari körülmények híján nem megoldott (lásd „Monoanyagú polietilén tasakok a csomagolóiparban” cikkünket).
• Van róla tanúsítvány vagy csak szlogen? Létezik-e külső, független hitelesítés a „zöld” állítások mögött (pl. FSC, OK compost, Cradle to Cradle)?
• A csomagolás vagy a marketing zöld? A színvilág, a „természetes” dizájn vagy szlogenek nem garantálják a fenntarthatóságot – a tartalom mögé kell nézni.
Olvasói levél, keserédes humorral fűszerezve – név nélkül, de annál több szakmai tapasztalattal
„Előre bocsátom, hogy a valósághoz semmi köze, mindennemű hasonlóság vagy egybeesésnek tekinthető momentum a véletlen műve, amelyért semminemű felelősséget nem vállal senki, soha.
Az első gondolatom, hogy a jelenlegi nagy újrazöldülés tönkreteszi a tavaszunkat.
Jelentősen át vagyunk esve a lovunk túlsó oldalára – hogy tovább bonyolítsam a képzavart. És ennek a lónak nem csak két oldala van, sokkal több. Ez a ló egy dodekaéderrel ér fel. Nem, inkább egy ikozidodekaéderrel. Sőt, továbbmegyek, ez a ló egy rombicosidodekahedron.
Miért is?
Karbonlábnyom. A „műanyagnak” nagy, a papírnak kicsi. Valóban? Hogyan számoljuk ki? Honnan indulunk, és milyen elemeket veszünk bele? Ma egy papírgyár csak akkor tud gazdaságosan működni, ha saját hőerőműve van. Hoppá! A cellulóz megújuló alapanyag, a feldolgozáshoz felhasznált energia nem: 1 m2 akármilyen 80 gr-os papír előállításához szükséges energiát összevetette valaki az ugyanilyen sűrűségű akármilyen műanyagéval (egyébként biztos, csak valószínűleg nem passzolt az aktuális adatsorba)? A múltkor azt hallottam, hogy egy bizonyos visszakövetési rendszerben megkérdezik a cellulóz alapanyagául szolgáló fák koordinátáit: egy ilyen adminisztrációs lánc fenntartása, üzemeltetése vajon mekkora karbonlábnyomot tud létrehozni?
A sort folytathatnám…
Csomagolás. Ne csomagoljunk? Megjelentek a „csomagolásmentes” boltok, és az ezzel kapcsolatban felmerült kérdések: higiénia, romlandóság, eltarthatóság, tonnaszám kidobott élelmiszer. A boltba is csomagolásmentesen kerülnek be a termékek? Ezek a termékek jellemzően drágábbak: az árkülönbözet fedezete nem jelent felesleges terhet?
A túlzó marketing és a feleslegesen túlcsomagolt termékek esetét Tóth Marival mindenki ismeri, nem? Például, amikor egy fűnyírót egy életnagyságú, négyszínkolor nyomattal ellátott dobozban kapja meg a szerencsétlen vevő, és a legnagyobb gondja az lesz, hogy mit csináljon a dobozzal, mielőtt elkezdhetné a fűnyírást?
A sort folytathatnám…
Közlekedés. Nem szeretnék az elektromos autók, akkumulátorgyárak kérdéskörbe belemenni, mert nem igazán értek hozzá, viszont a terület hebehurgyaságát laikusként is pontosan érzékelem (lásd a lovat és az oldalait). A „guruló raktárak” kérdése sokkal testhezállóbb: részint, mert napi közlekedéseim során pontosan érzékelem az akut életveszélyt (kamionok, trélerek, furgonok stb.), részint pedig konkrétan látszik, hogy itt mindenki visz valamit valahová. Az normális, hogy tegnap délután szedett tunéziai rózsát vegyek reggel a piacon kedvesem névnapjára, amit épp akkor raktak le egy holland rendszámú kamionról? A sort folytathatnám…
Trehányság. Nem mentegetőzöm, de én még nem dobtam egyetlenegy PET-palackot sem egyik óceánba sem, és nem is láttam embert, aki ilyesmit művelt volna (valószínűleg már nem is fogok, mert a MOHU begyűjti őket). Viszont gyakran elmélázok a hamburgi kikötőből elinduló konténerhajón (hulladék/szemétbála hegyekkel a fedélzetén), ami aztán valahol az egyik óceánon „véletlen” elsüllyed. És a biztosító még fizet is…
A sort folytathatnám…
Amúgy pozitívan látom a jövőt… De azért fontos lenne rendezni (közös) dolgaikat, nem kampányszerűen, átgondolatlanul, sedrén, hanem megfontoltan, türelmesen, konzekvensen.
A sort folytathatnám…”
Ackermann Léna | Fotók: shutterstock.com
