Főszerkesztőnk, Sándor Ildikó kapta a csomagolóipar haladásáért díjat a Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetségtől. Ez a díj olyanok elismerése, akik akár az iparág szakmai munkájában, akár az ágazat társadalmi elismertségéért, integritásáért sokat tettek az elmúlt években-évtizedekben.
Sándor Ildikó húsz éve vesz részt, és hosszú évek óta főszerkesztőként vezeti a Transpack szakfolyóiratot; megannyi tudósítás, szakcikk és interjú fémjelzi a csomagolóipar iránti érdeklődését. Sőt, ami ennél több: az iránta való elkötelezettségét is. Most viszont rendhagyó, de indokolt módon nem ő tudósít és kérdez, hanem őt faggatja ki munkatársunk arról, hogyan keveredett a csomagolóipar vezető szakfolyóiratához, mi tartja ébren a lelkesedését és kíváncsiságát ebben az ágazatban.
Kontrollált kíváncsiság
– Milyen érzés, amikor a hóhért akasztják? Milyen egy újságírónak, amikor nem ő, hanem őt kérdezik?
– Mivel még sosem kérdeztek ilyen keretek között, hát… izgulós. Pedig készültem! Egyrészt azért, hogy megértsem, hogyan lehettem én a díj kiválasztottja, másrészt igyekeztem átgondolni, mik is voltak és mik ma is a céljaim a Transpack szaklappal.
– Azért még kínozlak egy kérdés erejéig, mert szeretném, ha az olvasók a szakmai részletek mellett rólad is vázlatos jellemrajzot kapnának – szóval, elmondható rólad, hogy előre izguló, rákészülő, a feladatot nagy felelősséggel fogadó karakter vagy?
– Igen, ezek mindegyike igaz. Mindig szeretem előre látni, amennyire csak lehet, előre meghatározni, kontrollálni a kimenetet, a folyamat lefutását és az eredményét. Akkor vagyok nyugodt, ha úgy érzem, hogy az ellenőrzésem alatt futnak a folyamatok. Így volt ez már akkor is, amikor húsz éve idekerültem a laphoz újságírónak és korrektornak, ahol később szerkesztő, majd főszerkesztő lettem.
– A kiadónk többi lapjánál – ahol agrár-tematikák készülnek évről évre – talán muszáj is, mert a szezonok meghatározzák a tartalom nagyvonalait.
– Így van, ráadásul növénytermesztési agrármérnök vagyok, és bár elvégeztem egy csomagolástechnológiai környezetvédelmi szaktanácsadói képzést, nem vagyok csomagolóipari vagy logisztikai szakember. De mint újságírónak, nekem kezdettől az volt a legfontosabb – és máig is az –, hogy előre felkészüljek az adott témában legalább annyira, hogy tudjak lényeget érintően és időszerűen kérdezni. Ez alap. A Transpacknál annyiban kezdettől segítette a munkát az iparág és a környezetvédelem szoros kapcsolata, hogy ez egyben meg is szabta azt a szemléleti, szellemiségi főcsapást, amin úgy érzem, a mai napig is haladnunk kell.
Nem démonizálni kell a műanyagot, hanem a helyére tenni
– Miért kell?
– Azért, mert akárcsak a mezőgazdaságban, a csomagolóiparban is hatalmas és gyors változások következnek be olyan tempóban, amit nemhogy a laikus nyilvánosság, a szaksajtó is csak nagy erőfeszítéssel tud lekövetni. Az agráriumban ilyen például a műtrágya- és növényvédőszer-használat, a csomagolóiparban pedig a műanyag-felhasználás. Ma óriási, roppant részletekbe menő szakmai viták folynak, de hatalmas nézetkülönbségek, viták vannak a politikai döntéshozók köreiben és a társadalom széles nyilvánosságában is. A szóhasználat precízen jelzi ezt: az átlagember „szemét”-nek nevezi a „hulladék”-ot, és „vegyszer”-nek például a növényvédőszert. Ez a szóhasználat könnyen ad negatív értelmezést olyan alapanyagoknak, amikre elengedhetetlen szükségünk van. Ha ez a szóhasználati távolság túlnő a kívánatos mértéken, abból olyan meddő háborúskodás alakul ki, amit Európa-szerte látunk. És ez senkinek sem jó, mert ha nincs higgadt, értelmes és szakszerű párbeszéd, akkor az ipar és a környezetvédelem javító, egymást erősítő mechanizmusai sem tudnak érvényesülni.
– Alighanem erre is utal mindig Nagy Miklós, a CSAOSZ főtitkára, amikor hangoztatja, hogy nem egyes alapanyagokkal, például a műanyaggal van a probléma, hanem azzal, ha nem újrahasznosított hulladékként végzi, hanem közterületi szemétként, eldobálva.
– Pontosan. Nagyon nagy baj szerintem, ha odáig jut a laikus közvélemény, hogy kizárólagos ellenállást tanúsít vagy „csak” bedől az egyoldalú propagandának, például a műanyagokkal vagy épp a műtrágyahasználattal szemben. Egyik sem nélkülözhető, egyik nélkül sincs tömegeket kiszolgáló ipar, mezőgazdaság! Igen, tény, hogy az utóbbi bő száz évben talán átestünk a ló túlsó felére, bizonyára időszerű okszerűbben, óvatosabban, környezetkímélőbben élnünk ezekkel a vívmányokkal, de attól még kell élnünk velük!
– Sőt, most éppen elég komoly ellátási és súlyos gazdasági problémát okoz, hogy Európa olyan hirtelen akart átállni műanyagról papírra. A korábban felszámolt papíripari kapacitások még nem indulhattak újra, viszont műanyag már nincs…
– Mindig ez van, ha elbeszél egymás mellett az ipar és a fogyasztó, a szakma és a tömegtájékoztatás, a jogalkotás és a gyakorlati élet. Így van ez a mezőgazdaságban is. Ott az értéklánc végén a kész élelmiszer és a fogyasztó áll. Ott is el tudja vinni egy téves kommunikáció vagy egy felkapott trend akár egy-egy ágazat megélhetését, gyakran szakmailag, de még egészségügyi szempontok alapján is vitatható érvekkel. A csomagolás terén is ugyanezt látom, ráadásul lényegesen gyorsabb lefutású hadjáratokkal. Itt van például a műanyag-ellenesség vagy egyenesen a csomagolásmentesség kérdése. Az eredeti gondolat érthető – legyen kevesebb eldobált hulladék és kevesebb eredeti gyártású műanyag. De ehhez nem az anyagot kell démonizálni, hanem a hulladék-visszagyűjtést, a hulladékkezelést és -feldolgozást kell megoldani. Nem az anyag és a termék a hibás, hanem a hanyag emberi magatartás. Nem szabadna megfeledkeznünk a csomagolás eredeti céljáról, ami már több is, mint egyszerű áruvédelem. A csomagolás ma már szinte önálló médium, ami információt közvetít, marketingértéket teremt…
Sándor Ildikó pont 20 évvel ezelőtt kezdte újságírói munkáját a Transpack szaklapot is kiadó Horizont Média Kft.-nél. Az akkor még szinte induló szaklap első éveiben szerkesztőként, korrektorként dolgozott, majd 13 éve főszerkesztőnek kérte fel a kiadó. „Az önállóan összeállított újság adta a lehetőséget, hogy új megközelítéssel a szakmát valóban közelebb hozzuk az olvasóhoz, partnerriportokkal, nagy interjúkkal színesítsük a lapot.” Sándor Ildikót időközben a CSAOSZ Hungaropack Díját odaítélő zsűri tagjává választották, „és ez adta az ötletet ahhoz, hogy az innovációkra felhívjuk a szakma és a felhasználók figyelmét. Például a Hungaropack Student díjazottaival indult a Karrier rovat, ami a fiataloknak kezdő lökést ad, a szakmának pedig színes, friss palettát, ahol akár „le is vadászhatják” a pályakezdő és lelkes szakmabelieket”. Az ötlet, teszi hozzá a főszerkesztő, bevált: több visszajelzés is volt-van cégektől. A díj odaítélésének hetei egyben a Transpack megújulási időszaka is: a fiatal grafikai tervező egyetemisták közreműködésével tipográfiai átalakuláson ment át a lap...
A laicitás előnyei
– Úgy nyilatkozol, mint egy szakmabeli, de korábban nem zavart, hogy nem vagy bennfentes?
– Zavarni nem zavart, mert ahogy mondtam, mindig igyekeztem felkészültnek lenni legalább annyira, hogy tudjam követni a témát. Amikor a kiadóhoz kerültem, először a mezőgazdasági lappal foglalkoztam (azóta már abból is van három), és a Transpacknál csak bedolgoztam, de legalább volt időm kicsit beletanulni az iparág terminológiájába, viszonyaiba, céges világába. A CSAOSZ díját látva büszke vagyok arra, hogy szakmai előélet és végzettség nélkül főszerkesztője lehetek egy ilyen lapnak.
– Mi a te személyes megfejtésed arra, hogy milyen szakmai vagy emberi képesség kellett a sikerhez?
– Azt hiszem, a kíváncsiság. Nem a szó öncélú értelmében, hanem úgy, hogy sikerült – talán nem tűnik szerénytelenségnek – előnnyé kovácsolni azt a hátrányt, hogy nem a szakmából jöttem a laphoz. Így tudtam kezdettől rácsodálkozni, rákérdezni olyan dolgokra, amik lehet, hogy szakmabelieknek már egy mellékes kérdést sem ért volna meg. Azonban nekem, aki félig laikusként az olvasókat képviselem, muszáj volt észre venni, megkérdezni, magyarázatot, értelmezést keresni rá. Hét évig voltam tudósító, kérdező, olvasószerkesztő, és nagyon sokszor vettem hasznát, hogy laikus szemmel kellett „megrágni”, megközelíteni a szakma életét.
A másik, ami vezérel, az egyfajta szerény, de elkötelezett vágy arra, hogy a megfelelő szemlélet kialakítására törekedjünk. A sajtónak is dolga a társadalom edukálása, tájékoztatása. Ez nem mindig népszerű. Biztos népszerűbb lenne néha együtt szidni a tömeggel a vegyipart… De ennél sokkal jobb, ha az észszerűség felé tereljük a közbeszédet. A szakmai rendezvényeken néha elhangzik, hogy „hiába osztjuk az észt itt az elefántcsonttoronyban”… Ez is igaz: a szakmának nem szabad bezárkóznia a saját falai mögé, és a média megteheti, hogy a fogyasztók mindennapi kérdései és élete felől segíti elő a helyes gyakorlatot, szemléletet.
– És tart még a „rácsodálkozás”?
– Most, hogy a napokban a díj kapcsán végiggondoltam ezt a 20 évet, éreztem, hogy még mindig kicsit álmélkodok: hogyan lehetett és hogyan lehet majd még eztán is ennyit írni a csomagolásról, a raktározásról, az anyagmozgatásról…?! De elég csak visszaemlékeznem az egyik első riportomra, amikor egy raktári salgó polcrendszerről kellett írnom… Azt sem tudtam, mit lehet kérdezni egy sima fém elemről… S tudod, mi történt? Az interjúalanyokat megnyitotta, lelkesítette, hogy milyen kíváncsi vagyok. Azóta már tudom, hogy a témák végtelen bősége kimeríthetetlen. Elég csak arra gondolni, hogy talán 9-10 éve írtunk először az automatizált raktárrendszerekről. Olyannak tűnt, mint egy sci-fi, amiben robotok mennek és jelentenek a komissiózásról, amit úgy végeznek, hogy a korábbi 8-10 ember helyett egyetlen technikus figyeli az ellenőrző képernyőt. Ma már ez itthon sem nagy újdonság.
– …és ma már ez is olyan kérdés, ami súlyosan megosztja a közbeszédet. Egyfelől attól félünk, hogy az automatizálás felszámolja a munkahelyeket, másrészt viszont egyre égetőbb, hogy nincs ember a málnaszedéstől a kamionvezetésig, még sosem látott fizetésekért sem. Sőt, kiderül, hogy a leginkább robotosító fejlett államokban több munkahelyet teremt az automatizáció, mint amennyit megszüntet.
– Igen, csak éppen nem biztos, hogy ugyanazoknak az embereknek. Vagyis a fejlődés része, hogy már a szakmunkákat végző beosztottaknak is egyre többet kell tanulniuk, több és többféle képzettséget, jártasságot kell birtokolniuk. A mezőgazdaságban sem ültetsz rá a 100 milliós, GPS-vezérelt, precíziós traktorra olyan gépészt, aki addig csak negyvenéves régi traktort vezetett. A csomagolás, a logisztika, a robotizált árumozgatási láncok ugyanezen a pályán haladnak. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az automatizáció nem csak arra hajt, hogy csökkentse az emberi munkaerőt. A hatékonyság, az alapanyag- és energia-megtakarítás ugyancsak ezt követeli meg. Nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebb erőforrást igényel egy precízen, gépekkel bonyolított, digitálisan optimalizált munkafolyamat, kevesebb selejtet, leállást, energia-felhasználást és hibát eredményezve.
A csoda megvolt, most a megoldás jön
– Részben már érintettük, de fogalmazd meg kérlek, mi a küldetésed a jövőre nézve!
– Összefoglalva az eddigieket az, hogy közelítsük a szakmai nyilvánosságot a hétköznapok emberének a mindennapi életével. Egy olyan összetett iparágban, amilyen a csomagolásé is, szükség van minden szereplő belátására. Jogszabályok is kellenek, amik kikényszerítenek bizonyos rendet vagy változást, de szükség van a szakma és a lánc összes tagjának meg a fogyasztóknak is arra a belátására, hogy fogyasztói és társadalmi szokásokat hogyan lehet harmonikusan megváltoztatni. Ebből a szempontból nagyon izgalmas korszakban élünk. A ráébredés megtörtént, hiszen ráébredtünk a vegyipar adta csodák hirtelen jött előnyei mellett a kockázataira is. Most a megoldás megtalálása a cél, és ez a személyes meggyőződésem is, ami három fogalomban összegezhető: csomagolásoptimalizálás, digitalizáció és a fogyasztó edukálása.
– Mit gondolsz, ebbe az irányba tart az iparág jövője?
– Szerintem ma senki sem tudná megközelítőleg megjósolni, hogyan fog kinézni a csomagolóipar kettő, öt vagy tíz év múlva. Az egymás ellen feszülő problémák sokasága épp úgy jelen van, mint a korszakváltást sejtető technológiai vívmányoké. Egyszer nagy öröm, hogy van lebomló műanyagunk, de ha ez a nem elég precíz újrafeldolgozáskor belekerül az újrahasznosított építőipari fóliába, akkor a tetőn keletkezik lyuk a szigetelésen… Klassz, hogy kukorica-származékból készül lebomló tasak, de ilyenkor a talajszakértők sóhajtanak fel, hogy a szerves anyagnak a termőföldben a helye, nem a pékség polcain… Az biztos, hogy a ma 8, de holnap 9-10 milliárdos emberiség jövője a körforgásos gazdaságban van, de ennek része, hogy nem átkozni, hanem elvégezni kell az iparág társadalmiasítását, a tömegek tájékoztatását.
Kohout Zoltán
