A gazdaság, a logisztikai ipar hírei ritkán szólnak humánus vállalatszervezésről, polgári etikáról, szolidaritásról. Pedig a nemzetgazdaság erejének javát nem a nagy-, hanem a kis- és középvállalkozások adják, amelyeknél jellemző, hogy a professzionális szakmaiság mellett emberi tényezők is írják a cég történetét. Ilyen példaértékű műhely az S&S Group Hungária Kft., amelynek vezetőjét, Sülle Miklóst most kevésbé a szakmáról, inkább az utóbbi értékekről és személyes ambícióiról kérdeztük.
Megtanulni és átadni a gondoskodást
A cég öt- és tízéves évfordulóiról írt cikkeinkben vissza-visszaköszön a munkatársaikért vállalt plusz erőfeszítések, juttatások, előmeneteli lehetőségek kérdése. Kérem, fejtse ki bővebben, mi a humánpolitikájuk lényege!
– Valóban, a megfelelő szakemberek felkutatása és megtartása számunkra nem kizárólag gazdasági kérdés. Már a kiválasztásnál „körmönfont” gyakorlatot követünk: olyan hallgatókat keresünk, akik számára már eleve alapvető, hogy a tanulás mellett dolgoznak, szakmai ismeretet és gyakorlatot szereznek, és szorgalmasak, törekvők. Így kisebb a merítés, de aki beválik, az valóban képes és hajlandó azokra az összetett mérnöki, technikusi feladatokra, amikre nálunk szükség van. Abból indulok ki, hogy ha én tudtam szenet hordani, fát vágni diákként, hogy a családunknak jövedelmet szerezzek, akkor a mai fiatal értelmiségi is tud dolgozni – tehát ez egyfajta fokmérő.
Tényleg szenet hordott gyerekkorában?
– Politikai értelemben hátrányos helyzetű volt a család, mert édesapám orvosként egyben József Főherceg titkos tanácsosa és orvoskonzíliumának tagja is volt, így a kommunista diktatúra idején sokáig nem kaphatott munkát. Azt viszont így sem adta fel, hogy hat testvéremmel együtt megszerezzük a kellő műveltséget, taníttatást, ám ehhez mindannyiunknak dolgoznunk kellett. Szenet hordtam, nyáron napszámba mentünk; tízéves koromtól mindig dolgoztam. Apám attól tartott, hogy én leszek a leglustább a családban, ezért – nevelő szándékkal – még szünidős diákként, 10 évesen a köztisztasági vállalathoz is felvetetett, hogy belelássak, mi vár rám, ha rosszul tanulok.
És ettől jobban tanult?
– Nem ettől tanultam jobban, hanem attól, amit a sportban megtanultam: hogy lehet küzdeni a jobb eredményért, megéri erőfeszítést tenni. Ez a tanulásra is átragadt. A másik motiváció az volt, hogy – például amikor egy kozmetikai termékeket gyártó vállalatnál dolgoztam – érdekelt is a technológia, a vegyészet. Élmény volt megtanulni, hogyan lehet beállítani egy vegyi termék pH-ját, de élmény volt abba is belelátni, milyen fontosak a munkahelyi közösségi kapcsolatok, a szociális gondolkodás.
Ön máshogy áll az utódaihoz, mint az édesapja?
– Ügyeltem rá, hogy a gyerekeim érezzék, hogy tehetősebb családban is jobb munkával előteremteni a pénzt, mint csak kapni a zsebpénzt. De persze ezt úgy, hogy nehogy megutálják a munkát.
Visszatérve a szociális érzékenységre: meg kell tanulnom, hogy természetesen nemcsak nekem fontos a fizetés, a létbiztonság, hanem mindenki másnak is.
Mit jelent önnek ez a belátás azóta, hogy cégvezető?
– Például azt, hogy számos és jelentős mértékű dolgozói juttatásokat a profit rovására is felvállalunk. Most már bő egymilliárdos cég vagyunk, s lehetne mondjuk, 20 százalékkal magasabb a tiszta nyereség, de akkor nem tudnánk segíteni a dolgozóink lakhatásában, lakásvásárlásában, vagy például a továbbképzésükben, ráadásul úgy, hogy nem kötjük őket a céghez ennek fejében. Kicsit irigykedve látom, hogy az osztrák „sógoroknál” az ilyen szociális érzékenységet az árbevétel 2% erejéig az állam adómentes juttatásként ismeri el, nálunk ez már-még nincs így…
Tükröződik mindez a fluktuációban?
– Nálunk nincs, egyáltalán nem jellemző a fluktuáció.
Küzdelem és sikerrecept
Hogyan lett önből végül gépészmérnök?
– Míg el nem kezdtem rendesen tanulni, addig az iskolában valóban nekem volt a legrosszabb bizonyítványom. Apám azt akarta, hogy az érettségi mellé még valamilyen kétkezi szakmát is tanuljak, mert nem hitt benne, hogy diplomás leszek. Már majdnem 90 éves volt, amikor a diplomámat, oklevelemet megkaptam, a testvéremnek fel is kellett olvasnia neki, mert nem akarta elhinni, hogy én is idáig vittem. Szóval, szakmunkás, aztán gépészmérnöki végzettséget szereztem, meg még egy sor mást… Sokáig dolgoztam az ÉMI-nél emelőgép-vizsgálati feladatokat ellátva, ahol nagy előnyt jelentett a németnyelv-használat, hiszen olyan nemzetközi tapasztalatot szereztem, aminek itthon híján volt az iparág. És megtanultam, milyen fontos a különböző ismeretanyagok összekapcsolása, határterületi ismeretek művelése.
Az, hogy saját céget vezessen, kezdettől álma volt?
– Ellenkezőleg, sose motoszkált bennem ilyen vágy. Inkább az élet hozta, hogy így alakuljon. Az uniós csatlakozás idején, tehát a kétezres évek elején még az építőgép- és járműiparban sok helyen hiányoztak bizonyos technológiák, úgy vettünk át komplett megoldásokat, hogy hiányzott a rálátás – például a munkabiztonságra, a munkavédelemre. Akkor jött egy osztrák emelőgép-kereskedő vállalkozó, aki ismerte a szakmai tapasztalataimat ezeken a területeken, és meghívott egy közös cég alapítására. Három sikeres év után nem túl szépen megváltak tőlem, de a volt könyvelőnk tüstént javasolta nekem, hogy alapítsak saját vállalkozást, hasonló profillal – ő látott benne fantáziát. Így aztán szakértői cégként folytattuk az ilyen gépek, gépi rendszerek javítását, felújítását, bevizsgálását, de meg kell mondanom, az első 15 év küszködés volt.
Miért?
– Mert eleinte folyamatosan a tőkehiány állapotában voltunk. Ráadásul az első komolyabb vagyontárgyunkat, egy drága emelőgépet elloptak tőlünk. Napi 14 órás munkával sikerült mindezt ellensúlyozni úgy, hogy sokáig kevesen is voltunk. Én például egymagam voltam szerelő, kereskedő, külföldi partnerekkel levelező ügyintéző stb. Ilyen volt a 90-es évek: válságok, kényszervállalkozások, és nem volt elég, hogy értesz egy szakmához, kellett, hogy érts valamennyit a joghoz, adminisztrációhoz, menedzsmenthez.
Mi a fő tanulság az ön számára azokból az évtizedekből?
– Egyrészt a szorgalom eredményessége, másrészt például az, hogy sosem szabad olyasmire vállalkozni, amiről tudom, hogy tisztességtelen vagy vállalhatatlan. A „megoldjuk okosba”, tehát a törvénytelen, túlzottan kockázatos vagy túlzottan nagy volumenű vállalások hosszú távon sosem működnek. Többek között ezért nem akarom korlátlanul növelni a cég piacát, forgalmát. Az ésszerű fejlődésben hiszek, amit hosszú távú piaci trend támaszt alá, és amit a cég felelősen elbír.
Emellett az is tanulság, hogy az embernek fel kell vállalnia, ha valamit nem tud. Aki mindig mindenben határozottságot mutat, az valójában bátortalan – az igazi szakember, az igazi bátorság meri vállalni, hogy vannak kételyei, átmeneti bizonytalanságai néha.
Sőt, ha idekapcsoljuk, hogy kisgyerekként nem is volt éltanuló, eszembe jut a főiskoláról egy longitudinális vizsgálat eredménye, amiben kimutatták, hogy nem a summa cum laude diákokból lesznek az igazán sikeres vállalatvezetők, hanem a közepesen jó eredményűekből: kevesebbet magoltak, mertek „rosszalkodni”, csavarogni, de így szereztek olyan kulcskompetenciákat, amiket vezetői erényekre tudnak váltani.
– Igen, vélhető, hogy az eminensek ritkábban lapátoltak szenet… A családban is hasonlóan látom érvényesülni ezt a tanulságot. A testvéreim is mind sikeresek, de vállalkozóként egyedül én lettem eredményes a családban.
Nem lett volna kényelmesebb az alkalmazotti státusz? Szakértőként úgy is jól keresett volna?
– Kényelmesebb lett volna, de a 90-es évek elején éppen sehol nem kínálkoztak álláslehetőségek, muszáj volt vállalkozni. És ezzel el is dőlt, hogy az az első másfél-két évtized erről fog szólni: minden profitot visszaforgatni, erőltetett fejlődési ütemet diktálni, sosem tartozni senkinek.
Még fejlesztési hitelt sem vettek fel?
– Nem. Egyébként kezdő cég nem is kaphat hitelt Magyarországon. Csak, amikor már megerősödött, stabilan gazdálkodik, akkor – vagyis akkor, amikor már nincs is olyan égető szüksége rá. Emellett mindig gondoskodtam arról, hogy legyenek tartalékaink.
A nagy 2008-2010-es hitelválságot is elég stabilan „vették”. Mi a recept?
– Akkor már elég jól kiismertük a hazai piac igényeit. Láttuk azt, hogy sok kis- és középvállalkozás, de néha még nagyobb vállalatok sem akarnak költséges újgép-vásárlásokba fogni. A gépparkhoz ráadásul nemcsak jelentős mennyiségű pénz, hanem egy egész logisztika kell: terület, karbantartás, amortizáció és egyebek, amit egész évben finanszírozni kell. Sokkal előnyösebb számukra, ha szolgáltatásként is megvásárolhatják, bérelhetik az anyagmozgatási, emelőgépes feladatokhoz szükséges munkavégzést. Mi ezért használtgép-felújításokba kezdtünk, sokszor egészen speciális méretű, kapacitású és jellegű gépekkel, amiket teljes garancia mellett, sokszor gépkezelővel együtt bérbe tudunk adni. Hiba esetén ugyanúgy javítunk vagy cserélünk. Így a megrendelőnél mindig működőképes gépek vannak, amikre nagyságrendekkel kisebb összeget kellett költenie, mint ha saját gépállományt tartana fenn. Ez a modell a válságok idején különösen jól működött, mert akkor még kevesebb pénze volt a cégeknek anyagmozgató- és emelőgépeket venni. Tehát a válságokban mindig erősödtünk.
Fohász az európai iparért
Hol tart ma a pályája?
– Az utóbbi évben elkezdtem visszavenni a tempót, a napi 13-14 óra helyett elég a 10 óra munka is. Ebben már a céges mellett a társadalmi vállalások is benne vannak: a kamarai előadások, az elnökségi tagságokkal járó feladatok, publikációk.
Mit tart az eddigi pályája csúcsának?
– Az anyagmozgatás, az emelőgépek, a logisztika területén sokan ismernek. A mérnökkamarában az anyagmozgatógépes tagozatban, a országos emelőgépes egyesületben és több más szervezetben is dolgozom azon túl, hogy igyekszem mindenütt a megbízhatóság mérnöki fejlesztési világát, a munkavédelem, ügyét erősíteni.
Van olyan célja, ami motiválja mostanában?
– Nagyon szeretném, ha sikerülne az építőgépész mérnökképzést újra beindítani Magyarországon. A mérnöki kamara elindítja az építőgépész mesteriskolát, mert sokféle szakterületen van szükség ismeretekre. Jó hír, hogy decemberben meghirdetik 11 tantárgyban ezt a képzést. De az igazi vágyam az, hogy a felsőfokú oktatásban újra megjelenjen az építőgépész-képzés, aminek ez a mesteriskola az alapja lehet.
Megítélése szerint hol tart a magyar gépes iparág?
– Aggódom egy kicsit Európáért és benne Magyarországért. Úgy érzem, túlzottan erőltetik a korszerű, új gépek irányában a környezetvédelmi elvárásokat. Elfogadom a környezetvédelem fontosságát, de azt nem látom, hogy szembenéznénk azzal, ahogyan ez az iparra, a gazdaságra visszahat. Ma egy korszerű európai motor árában hatalmas tétel például az Euro 6-os megfelelés, de kérdés, hogy megtérül-e, kigazdálkodható-e ez a plusz költség egy szakaszosan működtetett berendezésnél. Egy autódarunál, ami Euro 6-os motorral megy, egész biztosan nem, mert a daru szezonálisan, napi párórás üzemmel működik, nem úgy, mint egy kamion vagy traktor. A másik aggályom jogi vagy alkotmányos probléma: a mai, korszerű berendezésekhez a vásárlónak már szinte korlátozott hozzáférése van csak. Megveszel egy drága autót, traktort, emelőgépet, és vagy fizeted a méregdrága, sokszor ráadásul felkészületlen márkaszervizt, vagy parkoltathatod, dobhatod ki a gépedet. Bennünket sokszor azért is keresnek, mert tudják, hogy bár itt használt gépekkel is dolgozunk, ezek hozzáférhetősége, szerelhetősége még a régi, megszokott kezelhetőséget képviseli. A mérnökeink pedig etikus alapon biztosítják a tanácsadást, a szervizt, nem tarolni és kaszálni akarunk a piacon, hanem sokáig kiszolgálni a megrendelőt.
Kohout Zoltán
